Vásárhelyi Nagy Józsefnek a Strázsahegyhez való kötődése könnyen érthető, hiszen részint tősgyökeres monori, másfelől úgyszólván beleszületett a szőlőművelésbe. Házuk körül akkora szőlőskert volt, hogy az később több építési telek kialakítására is alkalmasnak bizonyult. Igaz, a családi pincét nem az édesapja örökölte, így aztán a papa egy nap kézen fogta a fiát, és elindult vele a hegyre, hogy kiválasszák és megvegyék a legalkalmasabb pincét.

Vásárhelyi NagyJózsef arra emlékszik, hogy nagyon sokat gyalogoltak aznap, és olyan alaposan szemügyre vettek minden szóba jöhető helyet, hogy a papa még a falat is megkapargatta, megtudni, milyen matériáét tartalmaz vajon. Végül aztán sikerült is kiválasztania a mostani Burgundi soron azt, amit a fia örökölt meg tőle, és ami mindmáig kiválóan szolgálja a családot.

Amikor az övé lett - meséli Vásárhelyi NagyJózsef- nem volt egyértelmű, hogy mit is kezdjen vele. Költsön rá, felújítsa, vagy inkább eladja? Hiszen ő, mint a Makrofilt Kft-t irányító, elfoglalt cégvezető, nemigen ér majd rá borosgazdaként is helytállni - gondolta akkor. A felesége sem tudta elképzelni, hogy ez a hely hová is illeszthető az életükben.

A kérdést az döntötte el, amikor kiderült, hogy a cég külföldi üzletfelei remekül érezték magukat ebben a pincében. Az Izabella szőlőből készült bor pedig annyira ízlett nekik, hogy valahányszor visszatértek, mindig azt kérték az asztalra.

- Pedig az Izabella megosztó bor - magyarázza Vásárhelyi NagyJózsef – Annyira intenzív az ízvilága, és annyira kilóg a világon mindenhol megtalálható borok sorából, hogy aki megkóstolja, az vagy azonnal megszereti, vagy megutálja.

A Vásárhelyi-pince vendégeinek többsége szereti. Így aztán a házigazda kikísérletezte, hogyan lehet szerinte a legtökéletesebben megőrizni a szőlőszemek zamatát. Hagyja sokáig érni, csak akkor szüretel, amikor a fürtök már egészen sötétek. Akkor aztán leszemezi őket, és még két hétig hagyja a héjukban érni a szemeket, majd kezdődhet a borrá való átlényegítése.

Mindezt olyan ihletetten magyarázza, hogy az ember lelki szemei előtt akkor is megjelenik egy sötétvörös, lilába hajló nedűvel telt, illatos pohár, ha még soha életében nem volt ilyen a kezében.

Az ilyesmiktől lehet beleszeretni a hegybe.

Meg attól is, persze, ha olyasmik esnek meg vele, mint Vásárhelyi Józseffel, aki éppen a pince felújításával, átalakításával volt elfoglalva, és aznap épp fent ült a pincetetőn, hogy felrakja télire a hófogó vasakat, amikor felkiabált hozzá egy túrázó nyugdíjas csoport. Azt kérdezték, hol találnak nyitott pincét, hol tudnának bort venni. A gazda meg visszakiabált, hogy az ő bora ugyan nem eladó, de lemegy, és szívesen megkínálja, vendégül látja őket. Mert hogy ez a hegy épp erre van kitalálva. A nyugdíjasok sorba ültek a lépcsőn, mint a verebek, és amikor az első pohárba belekóstoltak, meglepve jelentették ki: hiszen ez a bor nagyon jó! Bizonyára valami rossz sillerre számítottak- nevetett magában Vásárhelyi József. Mindenesetre olyan kellemesen csalódtak, hogy a soron következő strázsahegyi bornapokra is ellátogattak, és ha jönnek, mindig megismerik a pincetulajdonost, aki megszerettette velük ezt a helyet. Kölcsönösen jó érzés ez, vendég és vendéglátó egyaránt jól jön ki az ilyen barátian kezelt pincehegyi helyzetekből.

A bornapokra más borvidékekről Monorra látogatók közül Vásárhelyi NagyJózsef vendége, egy tokaji borász jegyezte meg legutóbb: azért szeret a Strázsahegyre jönni, mert ennek hangulata is van. Nem üzletiesedett el, mint oly sok más boros rendezvény.

Maga Vásárhelyi NagyJózsef is azt vallja: a hivatásszerűen vendégváró helyekként működtetett pincék mellett nagy szükség van arra is, hogy a családias hangulatú társasági élet is itt, a családi pincékben és körülöttük bonyolódjon.

Az ő nagyapja minden reggel hétkor kiballagott a szőlőjébe, és ott este tízig is elvolt. Elvégezte a tennivalóit, de közben minden arra járóval és a körülötte szorgoskodókkal meghányták-vetették a világ dolgait. Egymástól értesültek mindenről, ami a községben történt, és ha kellett, segítségére is siettek annak, aki rászorult.

A társasági életnek ezt a formáját élte meg még az édesapja is, aki vizet egész életében nem ivott, csak a maga szőlőjében termett asztali bort.

Ma már nem egészen így megy ez - de majdnem.

Vásárhelyi NagyJózsef hetenként kétszer biztosan kiszalad a pincébe, és most már ő is saját telepítésű szőlőből készíti majd a borát. Gyakran vannak náluk családi, baráti összejövetelek -meséli – és a felesége, aki pedig eleinte el se tudta képzelni, ma már minden névnapját a hegyen ünnepli.

Ahol, mint időközben bebizonyosodott, a szőlős-boros időtöltésre fordított anyagi és fizikai erőt a hely sokkal több örömmel és élménnyel viszonozza, mint azt bárki is feltételezné.

Vásárhelyi NagyJózsefnek is többen megjegyezték már, hogy ugyan minek épít szaletlit, minek téglázza újra a pincét, minek telepít szőlőt, úgyse térül meg neki.