A monoriak viselt dolgai LVII.
„Szálljon nyugodtan majd az évnek rendje, / Ne bántson minket szélvész és vízár, / A jég a sárga szőlőt ne verje, / S a termésnek se ártson majd aszály!” (Janus Pannonius)
A zsákmányoló, gyűjtögető életmódot folytató előmagyarok a finnugor együttlét befejező szakaszában (i. e. 2700–800) ismerték a főzés, nyárson sütés, halszárítás, aszalás, sózás, füstölés műveleteit. Kezdetleges kenyérfélét sütöttek, és egy 8-18 nap alatt beérő, sörszerű italt erjesztettek. Az időszámítás utáni I–II. században török jövevényszavaink között megjelentek a gyümölcs, szüret, bor, csiger fogalmak. Megnőtt a pásztorfoglalkozás jelentősége, majd a téli szállások mellett elterjedt a földművelés. Levédiában, a Fekete-tengertől északra, a Don két partján – a kazárokkal együtt élve (i. e. IV–VI. században) – a török-volgai bolgár jövevényszavaink körében megjelent a szőlő, a szűr és a seprő is. A honfoglalás előtt a magyarok Etelközben, a szálláshelyen már foglalkoztak gyümölcstermeléssel, szőlőtermesztéssel. A szőlő- és borkultúránk emlékei ilyen távoli gyökerekben keresendők.
Monoron a török idők adózási könyveiben még nem található szőlő. A Mária Terézia és II. Józsefkorában történt betelepítések és idevándorolt beköltöző jobbágyok hozták magukkal a szőlőművelés tapasztalatait, gyakorlatát. Wellman Imre Monorról írt tanulmányában beszámol arról, hogy „1715-ben 51 jobbágy és két zsellér lakost írtak össze”. 1720-ban már 106 jobbágyot, akik közül szántófölddel (átlag 9.2 mérőnyivel) 99, szőlővel 90 rendelkezik. Az 1760. évi adóösszeírás az állatok számának meghatározása mellett „2495 akó (1 akó 54.3 liter) bort említ. Két év múlva ez a mennyiség 3039 akó bort jelent.” A szőlő alját bérlők száma az 1800-as év elején tovább növekedett. Pest megyében 176 községben termeltek bort, s ezzel az eredménnyel a megyék között a negyedik helyen szerepelt. Monoron 1865-ben 10.789 „catastralis” holdon, ebből 433 hold területen volt szőlő; 853 kisbirtokos gazdálkodott a káptalani föld mellett.
„Borban a gond megbetegszik, él a kedv. / Nincs a földön gyógyerőre több ily nedv” – írta Vörösmarty Mihály reformkori költőnk. S a monoriak éltek e bölcsességgel. Különösen elősegítette ezt a gondolkodást a pincefalu egysége. Az egri káptalannak érdekében állt a bordézsma beszedése. Ezért adott azonos területen ingyen pincehelyet szőlőtermelő jobbágyainak a XIX. század elején. A dézsmagyűjtő káptalani pince a téglagyári malom térségében, a pincefalu mellett volt. Számos, a szőlőtermesztéssel és borkészítéssel kapcsolatos népszokás, néprajzi érdekesség kapcsolódik a monori borászok életéhez. Gyermekkoromban, nyaranta alig múlt el úgy a vasárnap délután, hogy a családunk ne „pinceszerezett” volna apám pincéjében, a téglagyári dűlőben. Szomorú esemény, hogy 1944 novemberében a monoriak többsége, velünk együtt, kiköltözött a préskamrákba. Félelemmel vártuk a háborús napok elmúlását.
Forrás: Magyarország története, Gondolat Kiadó Bp.; Káldy Nagy Gyula: A budai szandzsák (1546–1590) összeírásai; Wellman Imre: A parasztság sorsa Pest megyében; Monor Környéki Strázsa Borrend 2002; Heves Megyei Levéltár, Eger.
Dr. Dobos György, a helytörténeti kör elnöke
Lead kép: Pinceszeren a Dobos család az 1930-as évek elején. A szerző gyűjtése
Középen ül Dobos János (édesapám) pincegazda és házigazda. Az álló sorban, tőle jobbra Dobos Jánosné Vajnai Margit (édesanyám); balra az első: Nyitrai László, a második: Nyitrai Lajos, a harmadik: Csurgó István fotográfus. A pince a Téglagyári dűlő 2. sorában található.
