Forrás-vidék
A Forrás-vidék: Monor legszebb lápi társulása, a Forrás-vidék helyi természetvédelem alatt áll. Az üde rétből vízigényes fűzfélék ligetes csoportjai emelkednek ki, a völgy legmé-
lyebb részén pedig nádas található. A lágyszárúak jellegzetes képviselıi a mocsári gólyahír és a fekete nadálytő. A domboldalak növényzetét száraz gyepek és cserjések (galagonya, kecskerágó, vadrózsa és kökény) alkotják. A pusztagyepek védett növénye a budai imola. A hátakon telepített tölgyesek, fenyvesek és akácosok láthatók. A telepített fák közé az állatok és a szél közremőködésével más fafajok (pl. szürkenyár, zelnicemeggy, juhar) is bekerültek. Az eredeti állatvilág maradékának megpillantására is itt van a legnagyobb esély. A hüllőket a fürge- és a zöld gyík képviseli, s kiváló élőhely egyes békafajok számára is. Élelemre és fészkelőhelyre talál itt a fácán, a sárgarigó, a fülemüle és az erdei pinty, az emlősök közül pedig a mezei nyúl és a szántóföldekkel határos részeken – az őz a leggyakoribb. A talajvíz táplálta Forrás vízmennyisége valaha a nagyobb esőzések, záporok, zivatarok vagy a tavaszi hirtelen hóolvadások idején megnövekedett, így közvetlen környéke mocsárterületté vált. Az utóbbi évtizedekben a szárazság a forrás kiapadásához vezetett. A vízháztartás megváltozásának eredményeként megindult szukcessziós folyamatban a nagy vízigényű mocsári és lápi fajok, a gyékény, nád- és sás uralmát a kevésbé vízigényes fűzfélék vették át. Sajnos a Forrás-vidék eredeti növénytársulásai már csak nyomokban fellelhetők, az agresszív, tájidegen, inváziós fajok benyomulása miatt. A helyi birtokviszonyok sem kedveznek a védelemnek. A Forrás-vidéket elhagyva jobb kéz felé az enyhe lejtőkön szántóföldeket láthatunk. Érdemes a szántóföldek peremére a meredek rézsűn felkapaszkodni, szép kilátásunk nyílik innen Monor és a Budai-hegység irányába is.
Bal kéz felé telepített akác és erdei fenyı mellett haladunk el. A dombság eredeti növényzete a dombvidéken és az alföld peremén erdős puszta volt. A Monor–Irsai-dombság keleti része alföldies növényzete miatt az Alföldhöz, a Gödöllői-dombság pedig a Mátra flóravidékhez tartozik. A térség természetes növénytakarója az évszázadok óta folyó emberi-társadalmi tevékenység tájátalakító hatása következtében csak helyenként maradt meg. Az erdősültebb dombsági térszínek uralkodó társulásai
főleg tölgyesek (molyhos, kocsánytalan, pusztai, gyöngyvirágos és tatárjuharos tölgyesek) voltak. A térségben a múltban gyakoriak voltak a meggondolatlan erdőirtások. A kiirtott erdők helyét részben akáccal, nyárral és erdei fenyvesekkel ültették be. A természetes növénytakarótól egyre nagyobb területeket hódítanak el a mezőgazdasági művelésbe vont térségek is. A legnagyobb területi részarányú a szántóföldi művelés; a dombság D-i kitettségő, napsütésben gazdag, száraz, meleg lejtői a szőlő- és gyümölcstermesztésnek kedveznek, míg a keskeny, nedves völgytalpakon elsősorban rét- és legelőgazdálkodás folyik. A környék állatvilága a természetes növénytakaró kiirtásával párhuzamosan megfogyatkozott. Az egykori gazdag vadászterületek emlékét ma már csak szegényes vadállomány és hiányos madárvilág őrzi. A vadállomány pótlására többször is kísérletet tettek, eredménytelenül.
Amint a telepített erdei fenyvest elhagyjuk, egy lapos, enyhén hullámos, tájképi szempontból nem különösen szép, ámde vízföldrajzi szempontból érdekes területre érünk. Itt húzódik a Duna és a Tisza fő vízválasztója. A Duna vízgyőjtő területéhez a Pesti hordalékkúpsíkságon eredő kisebb patakok, a Tiszáéhoz a Monor–Irsai-dombságon és a Pilis–Alpárihomokháton eredő időszakos vízfolyások tartoznak. Délnyugat felé nézve a Pesti hordalékkúp-síkságon eredő, Duna felé igyekvő, kicsiny vízhozamú, lassú folyású Monori- és Gyálivíz forráságait láthatjuk (Ilyen a Forrás is, amely mellett eljöttünk). A Gödöllő–Monoridombság forrásokban szegény. Északkeleti irányban láthatók az Alsó-Tápió forráságainak völgyei. A nagy esőzésekkor felszínre bukkanó, gyér vízhozamú talajvízforrások Gombaipatakként egyesülve folynak az Alsó-Tápióba. Délkeleti irányba bizonytalan, időszakos vízfolyások széles, lapos völgyületei tagolják a hullámos felszínt, amelyek tekintélyesebb víztömeget általában csak a tavaszi hóolvadáskor vezetnek a Gerje forrásai és ez által a Tisza felé.
Összeállította Kiss Attila középiskolai tanár
