Kutak a Strázsa-hegyen
Egy kis kúttörténelem
Az alföldi gémeskutakról mindenki hallott már, a legtöbben pedig úgy hiszik, ez a magyar pásztornép nagyszerű találmánya. Pedig a gémeskút a Lappföldtől a Szaharáig mindenütt, még a japán szigeteken is megtalálható.
A Hortobágyon azonban, ahol a pusztai állattartás fénykorában a szárazság szenvedéssel és hatalmas veszteségekkel járt, a pusztai emberek leleményessége megszámlálhatatlan fajta víznyerőhelyet, kutat teremtett. Csak néhányat sorolunk közülük: sírkút, lápi kút, nádkút, kopolyakút, grádicsos kút, veremkút, korsókút,deszkakút, bödönkút....
Örsi Zsolt Hortobágyi kutak című munkája - megtalálható az Interneten - olyan lenyűgöző olvasmány, hogy aki közelebbről is szeretne megismerkedni a hajdani kutak világával, ne hagyja ki semmiképpen.
Arany János „ösztövér kútágasa a hórihorgas gémmel”azért szaporodhatott el annyira a pusztán, mert ott így volt a legcélszerűbb vizet nyerni a viszonylag alacsony talajvízszintből – bár az itatás így is a legnehezebb fizikai munkák közé tartozott.
Kútgémnek hat – hét méteres sudár akácfát választottak. Ez volt a tulajdonképpeni kétkarú emelő, ezért pontosan be kellett mérni hová fúrják a gém tengelyének a lyukat. Ennek pontosan a gém egyensúlypontjában kellett lennie, mert ebben az esetben lehetett a vizet a legkevesebb energiával kiemelni a kútból. A forgáspont kijelölését kiegyensúlyozással végezték, úgy, hogy a kút szájára keresztben rudat tettek majd erre ráhelyezték a gémet. Ezután az egyik végére rátették a vízzel teli vödröt, az ostorfát és a vödröt rögzítő láncot, vagy kankalékot a másik végére pedig a nehezéket, a koloncot. Ezután addig mozgatták, míg meg nem találták a súlypontját. Amikor ezzel megvoltak akkor kifúrták, vagy bevésték a tengely helyét. Ha ez tökéletesen sikerült, akkor könnyű volt a kút, azaz a vödör felhúzása huzamosabb idő után sem volt túlságosan fárasztó. Ha valami miatt az egyensúly megbomlott ezt a kút koloncának nehezítésével, vagy könnyítésével lehetett módosítani. Gyakran alkalmaztak olyan megoldást is, hogy a gém statikai középpontja fölé járomfát erősítettek. Ekkor a tengely éppen közéjük került, így az összes teher arra hárult. Ezt fordítva is alkalmazták, amikor a gém volt felül, de ilyenkor sokkal jobban imbolygott a szerkezet a vízhúzásnál.
Kanalas kútból kevés volt, pedig a végtelenített szerkezetre szerelt kis edények segítségével két ember egy óra alatt képes volt megitatni egy ötszáz lóból álló ménest.
Monoron az idősebb generáció néhány tagja még ma is fel tudja idézni a páskomon- a telepi rész négyes műúton túli, Vasad felé eső oldalán – hajdan ugyancsak itatásra szolgáló kanalas kutat, amiről az azóta felnőtt generáció még csak nem is hallott.
A város északi részén, a Strázsahegyen azonban sem a gémes, sem a kanalas kút nem működhetett, hiszen a hegy és dombvidéken a víz jóval mélyebben található. Az Irsai Olivér soron, de jóval feljebb, a Kadarka soron is található ilyen kút. A Piszke soron lévő kút ezeknél is mélyebb. A Mendei úton pedig, egészen fent, a Forrás-völgyi dűlő felett, a csőszház mellett volt egy kút, aminek alig lehetett látni az alját, annyira mély volt.
Az ilyen helyeken a gémeskút szóba sem jöhetett. Annál inkább a kétvödrös kerekes kút, amelynek használata roppant célszerű volt, hiszen ki lehetett vele küszöbölni a hosszadalmas le- és felhúzást.
Az Irsai Olivér soron lévő kétvödrös kút működéséről és megmentéséről beszélgettünk Radácsi Edével, aki ugyan, mint kiderült, a Hajdúságból származott át Monorra, de tavaly ennek a félévszázados jubileumát is megünnepelhette volna. Ötven év után pedig – főleg, mert pincéje is van a Strázsán – akár ősmonorinak is joggal mondhatná magát.
Radácsi Ede és a vele szövetkező pincés gazdák – akik közül a kútmentésben Baranyi Miklós és felesége különösen jeleskedett - az Orbán szobor és az Acsádi út közötti pincehegyi úton található, két ásott kút közül az egyiket, egy kétvödrös kutat mentettek meg a pusztulástól.
Úgy tizenkét méter mély lehet ez a kút- mesélte Radácsi Ede. A hengeren vasbordákba kapaszkodik a hosszú lánc, aminek mindkét végén egy-egy vödör van. Ha az egyiket a tekerőkarral leengedik a mélybe, a másik már felfelé jön a teli vödörrel. Így aztán haladósabb, gyorsabb a vízhúzás, nem kell túl sok időt elpazarolni, ha permetezéshez vagy hordómosáshoz nagyobb mennyiségre is szükség lenne. Jól kitalálták ezt a régiek.
A mostaniak ellenben nemigen tartották becsben a víznyerő helyet. Amikor Radácsi Ede és társai felkérték a kúttisztítót a munkára, az annyi szemetet takarított ki a mélyből, hogy fél nap alatt egy egész platónyi hulladék került elő. Volt abban a gyerekbiciklitől a vasvilláig, a csákánytól a vödörig minden.
Jött is aztán a víz, de csak nagyon kevés. Így aztán 2014-ben egy jó nevű péceli mestert hívtak. Ő a feleségével érkezett, és profi felszereléssel. Mivel a kúttisztítás köztudottan igen veszélyes szakma, úgy óvta a biztonságát, hogy az elektromos csörlővel vezérelt vödörrel együtt minden alkalommal maga is feljött a napvilágra.
A második tisztítás után kétméteres vízoszlopnyi víz van mostanában már a kútban, megtelik vele a két legalsó gyűrű.
Radácsi Ede szerint ez azért bizonyul elegendőnek, mert a kutat letakarták, a kútházat pedig – amit ugyancsak szépen felújítottak – lezárták. A gazdák mindegyikének van hozzá kulcsa. Az idegenek azonban nem férnek hozzá, így azután nem is dobálhatnak bele semmit. Nem jelent veszélyt a környékbeli aprónép számára sem.
Meg aztán – tudtuk meg – a gazdák nem is nagyon használják, legfeljebb permetezéskor, vagy ha virágokat kell locsolni egy-egy forró, száraz nap után. Ivásra, mosogatásra inkább hazulról hozzák a vizet. A hordómosást is másképp bonyolítják, hiszen az itteni víz nincs bevizsgálva.
De a kút annyit így is mindenképpen megérdemel, hogy tovább őrizzék. Hiszen megszolgálta.
